"Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad." (Jak. 4:6)
Noha Jézus jellemét nem szennyezte be a bűn, mégis lehajolt, hogy elbukott emberi természetünket a maga istenségével egyesítse. Emberré válásával kifejezte, mily nagyra becsüli az emberiséget. Elbukott természetünket magára véve m utatta meg, mivé válhatunk, ha elfogadjuk az ő ajándékait, amelyeket rendelkezésünkre bocsátott, hogy ezek által isteni természet részeseivé váljunk. (II.Pt. 1 :3-4) A nagyvárosok, a műveltség nevezetes központjai helyett a Názáret nevű szerény és jelentéktelen faluban választott otthont magának. Életének nagyobb részét ezen a helyen töltötte, amely úgy volt ismert, mint ahonnét semmi jó sem származhat. (Jn. 1:47) Míg a földön élt, a szegények, megvetettek, szenvedők és bánattal sújtottak ösvényét járta. Magára vette a nyomorgók minden baját. A szegények között lakott. Családja nem tűnt ki műveltségben, gazdagságban vagy rangban. Krisztus nem magasztalta fel az embereket. Önmagát a végsőkig megalázta, »engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig« (Fil. 2:8). Ha az emberi büszkeség meg nem alázkodik, ha a makacs szív meg nem lágyul Krisztus Lelke által, lehetetlenség, hogy Hozzá hasonlóvá váljon. Ő alázatosan jött el világunkba, hogy megmutassa: a menny nem a gazdagságot, a rangot, a hatalmat vagy tiszteletreméltó címeket becsüli és értékeli nagyra, hanem azokat, akik a mennyei rend szerint élnek, akik a jellemükkel, az isteni kegyelem által végrehajtott cselekedetekkel szereznek tisztességet nevének. Nincs ember, akinek joga lenne a büszkélkedésre. »Mert így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakozom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét és megelevenítsem a megtörtek szívét.« (Ésa. 57:15)” (IV. kötet, 1561-1563.1.)